Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

Bartók Béla 1908-ban jelentette meg Tíz könnyű zongoradarab című etűdgyűjteményét. Ennek utolsó, tizedik darabja volt a Medvetánc, ami minden kétséget kizáróan közvetlenül ihlette József Attila azonos című versét. A József Attila-vers ritmikája és refrénje egyértelműen hivatkozik a Bartók-műre és az annak alapjául szolgáló népdalra. A Bartók Tavasz stílusosan József Attila születésnapján, azaz április 11-én, a Müpában állít emléket a költő és a zeneszerző kapcsolatának. De hol és miként érhető még tetten a két művész hasonló szemlélete?

Minden bizonnyal József Attila napjának fénypontja volt a Bartókkal való találkozás 
Forrás: PIM

Amennyire tudjuk, József Attila és Bartók Béla mindössze egyszer, 1936 decemberében, egy évvel a költő halála előtt találkozott. A költő Ignotus Pállal és Cserépfalvi Imrével, valamint Fejtő Ferenc és Hatvany Bertalan közreműködésével az év elején indította útjára a Szép Szó című irodalmi folyóiratot – ebbe kértek egy cikket Bartóktól is, amelynek kéziratáért József Attila ment el a Zeneakadémiára. A költő boldogan tért vissza a látogatásból, és Fejtő kérdésére, hogy mitől olyan jó a hangulata, József Attila így válaszolt: „Bartók Béla azt mondta nekem, hogy én az vagyok a magyar költészetben, ami ő a muzsikában. Ennél szebb és nagyobb dicséretet nem hallhattam volna.” József Attila életében Bartók összesen három cikket közölt a Szép Szó hasábjain, a fent említett, „gépzenéről” szóló mellett egy általánosabb hangvételűt a magyar népzenéről, egyet pedig válaszul egy őt ért bírálatra.

Személyes találkozásukat azonban jóval megelőzték a művészetükben fellelhető találkozási pontok, egymásra rímelő ars poeticáik kialakulása. Ahogy Bartók a népzenét annak ősi, primer formáit felbontva, ezeket diszharmonikus összhangzatok újszerű keretrendszerébe helyezve dolgozta fel, úgy József Attila is számtalan kísérletet tett a néphagyomány és a modern munkásosztály dalainak, beszédmódjának vegyítésére. Bartók véleménye az volt, hogy a világ népzenei hagyományai rengeteg közös vonást mutatnak, és viszonylag kisszámú tőről fakadnak, József Attila pedig ezt az univerzalitást a szociáldemokrácia társadalmi-politikai szűrőjén át és a népi motívumok formai kelléktárával fejezte ki. A folklór kísérletező kedvű, a modernizmus gesztusrendszerén keresztüli újraértelmezése mindkettőjük életművének egyik vezérelve lett, így az sem csoda, hogy tisztelettel adóztak egymás erőfeszítései iránt. 

József Attilát Bartók művészetével valószínűleg Juhász Gyula ismertette meg Szegeden, a 20-as évek elején. Arról több korabeli beszámoló is tanúskodik, hogy József Attilának kifejezetten kellemes énekhangja volt, és előszeretettel adott elő népdalokat kisebb-nagyobb társaságokban. Mi több, a szerző több versének ritmusa és struktúrája is a magyar népdalköltészet közvetlen hatását mutatja, például a Szegényember balladája, a Tiszta szívvel vagy a Kertész leszek. Az ezeket ihlető népdalok közül minden valószínűség szerint többet is Bartók (és Kodály) gyűjtéseiből, a Magyar népdalok (1906) és az Erdélyi Magyarság (1923) című gyűjteményből, illetve saját, amatőr, Hódmezővásárhely környékén tett népdalgyűjtő kirándulásai során ismert meg. 

A Medvetánc című darabbal záródó 1908-as Bartók-etűdsorozat megjelenésekor József Attila még csak hároméves volt, Medvetánc című kötete és a címadó vers megjelenésére negyedszázaddal később, 1934-ben került sor. A kanásztáncok ritmusát idéző zongoradarab ütemére is énekelhető költemény talán a legközvetlenebb Bartók-utalás József Attila költészetében. A hét versszakból álló, a strófák utolsó, játékos sorát, a „medvebeszédet” refrénként vissza-visszahívó vers nyílt tisztelgés, főhajtás a modern kori magyar zeneművészet egyik legnagyobb alakja előtt.

 Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.

[…]