Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

A teljesség igénye nélkül öt elképesztő művészt, öt kivételes karriert választottunk ki az inspiráló női előadók történeteinek végtelenül hosszú sorából: csupa olyan alkotót, akikkel a közönség hamarosan Budapesten is találkozhat. Jöjjön tehát pár belefeledkezős sztori hegedűről, trombitáról, koráról, sazról, jazzről, török népzenéről, punkról, Iránról, Marokkóról, Chicagóról, lázadásról, szenvedélyről, önazonosságról, odaadásról és tehetségről... virágcsokrok helyett vagy mellett! 

Liraz Charhi, Fotó: Shai Franco

A klasszikus, fáradhatatlan európai virtuóz

Julia Fischer ­– német apa és szlovák zongoraművész édesanya gyermekeként – háromévesen kezdett hegedülni, tizenkét évesen felvették a Müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskolára, kicsivel ezután pedig már neves szimfonikus zenekarokkal turnézta körbe Európát és az Egyesült Államokat. 24 éves korában a 21. század egyik legnagyobb hegedűsének kiáltották ki. Klasszikus európai zenészzseni-történet, nem igaz? Julia generációjának ünnepelt sztárjává vált, akinek mesteri technikai tudását és mély zenei érzékenységét minden emlékezetes előadása kapcsán méltatják. A New York Times már 2010-ben hosszú portrét írt róla, melyben kiemelték, hogy nem csupán a hegedű mestere, de néhány koncertjén meglepetésre zongorajátékával is elvarázsolja közönségét. Élete minden percét a zene szeretetének szenteli: hol neves koncertszínpadokon ejti ámulatba közönségét világhírű zenekarokkal kísérve, hol saját kvartettjének élére áll, hol tanulóit instruálja, hol pedig mesterkurzusokat tart. Pár éve még egy formabontó, klasszikus zenei platform létrehozására is volt energiája: a JF CLUB exkluzív hang- és videófelvételeket kínál.

Julia Fischer, Fotó: Uwe Arens

Április 1-jén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Rundfunk-Sinfonieorchester Berlin vezető karmesterével, Vladimir Jurowskival áll színpadra, aki régi cinkostársa, ha katartikus koncertekről van szó. Egy interjúban így nyilatkozott róla: „Olyan partnerekkel igyekszem fellépni, akik inspirálnak. Ha Vladimir Jurowskival állok színpadra, az átvezet engem akár hónapok nehézségein is: annyi ötlet, ihlet, zenei benyomás ér, hogy a turné után sokkal inkább felvillanyozottnak, mintsem fáradtnak érzem magam.” Julia mostanában a következő zenészgeneráció építésére koncentrál, kevésbé a saját sikereire. „Sokkal fontosabb, amikor ők állnak a színpadon, mint amikor én magam.”  Szerencsére a Bartók Tavasz közönsége azért még élvezheti friss, lehengerlő játékát, többek közt Suk és Dvořák műveivel.

Egy „akrobata” punk trombitás Chicago utcáiról

Zseniálisan balanszol az avantgárd ütemek és a grúvos dallamok között a chicagói jazzszcéna egyik legelismertebb tagja, Jaimie Branch. A trombitás-énekesnő Fly or Die című, 2017-es lemezét – melyet azonos nevű együttesével dobott piacra ­– a New York Times is a műfaj legizgalmasabb lemezének kiáltotta ki az évtizedben. Mondván: Jaimie széles technikai tudást vegyít dörzsölt absztrakcióval, méghozzá az elementáris, szédítő hatás oltárán.

Jaimie Branch, Fotó: Totem Ent

Hogy mennyire így van ez, azt a Budapest Music Center közönsége április 6-án tapasztalhatja meg a Bartók Tavasz keretében. A Fly or Die arra hívja a hallgatóit, hogy műfajra tekintet nélkül mutassanak nyitottságot a zene iránt. Jaimie maga ugyanis punkbandában is énekelt – nos, saját bevallása szerint is inkább kiabált – a 2000-es években, és a Times is pont azt emeli ki, hogy punkgyökerektől vezérelve mennyire lazán hány fittyet az elvárt, kellemes zeneiségre.

Az összetéveszthetetlen stílusú album a jazz, a blues, a hiphop, a house, a nyugat-afrikai ritmusok és a punk hagyományait az amerikai utcákról hozza. Ebbe a mixtúrába keveredik finoman Branch kolumbiai öröksége is. „Azok közé az emberek közé tartozom, akik zenésznek születtek: 12 éves koromra már tudtam, hogy ez fogja kitölteni az életem” – mondta egy interjúban. Jaimie 9 évesen kezdett trombitálni az általános iskolában, miután New Yorkból Chicagóba költözött a családjával: „A trombita áll a legközelebb az emberi hanghoz az összes hangszer közül. Akárhogy hajlíthatod vele a dallamot. A trombitások tulajdonképpen akrobaták!”

Egy izraeli énekesnő, aki titokban dolgozott albumán iráni zenésztársaival

Liraz Charhi perzsa–zsidó szülők gyermekeként jött világra, akik a 70-es években Iránból emigráltak Izraelbe az énekes-színésznő születése előtt. Iráni hagyományokat tisztelő háztartásban nőtt fel, miközben a család izraeli identitása is nagyon erős volt. Liraz a családi életútnak megfelelően vegyíti zenéjében is az őt ért kulturális hatásokat. Teherán múltat idéző utcaképei, a fűszerektől illatozó Tel-Aviv és Los Angeles nyugati kozmopolita belvárosa (ahol színésznőként bontakozott ki) ugyanúgy eszünkbe juthat zenéjéről. Április 9-én a Budapest Ritmo keretein belül mindenki megkeresheti ezeket a hatásokat a gyönyörű énekesnő koncertjén az Akvárium Klubban.

Liraz Charhi, Fotó: Shai Franco

Zan című, 2020-as lemezét olyan alkotókkal hozta tető alá, akik két, egymással konfliktusban álló országban dolgoztak a dalokon – titokban. A dalszövegeket gyakran titkosított üzenetként küldte át Teheránba. „A több hónapos munkafolyamat során az iráni művészeknek az arcát sem láttam – mondja Liraz a The Daily Gazette-nek adott interjújában. – Rengeteg volt a szeretet köztünk a zenének és a beszélgetéseknek köszönhetően, de nem láttuk egymást. Megtapasztaltuk, hogy a remény és a zene az egyetlen közös nyelv, amit mindenki megért.”

Az, hogy a politikai konfliktus miatt tilos volt Iránba, családja szülőföldjére látogatnia, felzaklatta, dühítette és arra motiválta, hogy minél többet magába szívjon a kulturális hatásokból, amelyek ott érhetnék. Ebből is táplálkoztak a dalszövegek, a zenék és a különös együttműködés. Az album elektronikus jellegű, táncolható zenék és lágyabb dallamok kevercse. A címe egyébként a „nők” szó perzsa megfelelője, nem véletlenül. Liraz régi vágya volt, hogy zenei munkásságával az iráni nők bátorsága előtt tisztelegjen, és hangsúlyozza a női nem társadalomban betöltött szerepét. „Idoljaim az iráni énekesnők, és inspirál a bennük lüktető bátorság.”

A magyar származású énekesnő, aki egy férfias hangszer világszínvonalú mestere

Sophie Lukács gyerekkorában emigrált szüleivel Magyarországról Kanadába, ahol már négyévesen elvarázsolta őt a hegedű játéka, méghozzá a Muzsikás együttes egyik torontói fellépésén. Ennek a lehengerlő élménynek köszönhetően vált zenésszé, és egészen egyetemi éveiig a hegedű volt a választott hangszere. Majd elutazott Burkina Fasóba... ott pedig felfedezte magának a kora nevű hangszert, és újra megváltozott az élete. Azonnal Párizsba repült, ahol a legendás zenész, Toumani Diabaté mesterkurzusán vett részt. Diabaté elhívta őt Maliba, így autentikus környezetben tanulhatta meg, hogyan kell mesterévé válni ennek a különleges hangszernek, melyet a turisták szuvenírként visznek haza Afrikából, de mivel annyira bonyolult és érzékeny dolog rajta játszani, általában csak leállítják a sarokba.

Sophie Lukács, Fotó: Budapest Ritmo

Sophie hat évig élt Bamakóban, Maliban, hogy mindenestül megtanulja szóra bírni ezt a 21 húros hangszert. Elhivatottsága már csak azért is elismerésre méltó, mert nem sok női zenész él a bolygón, aki a kora világszerte elismert mesterének mondhatja magát. Ez a hangszer alapvetően a férfiak privilégiuma Afrikában. Éppen ezért Sophie, amikor példaképeiről kérdezik, azt a Sona Jobarteh-t említi, aki megtörte a hagyományt, hiszen az öt legjelentősebb korazenész (griot) család tagja Nyugat-Afrikában, és közülük is az első nő. Aki hallotta már Sophie-t élőben játszani, azt mondja, a kora zenéje lágy, áradó, mint egy patak, Sophie énekhangja pedig hipnotikus, magával ragadó, majdhogynem énekbeszédszerű. (Egyébként négy nyelven énekel, az angol, a magyar és a francia mellett az afrikai bambarát is beépítette repertoárjába.) Az afrikai instrumentalitás és a nyugati vokál együtt különleges húrokat penget a közönség lelkében. Mindezt a Budapest Ritmón április 7-én a Szimpla Kert közönsége is megtapasztalhatja.

A magyar énekesnő, akiben a török fűszer marokkói fénnyel keveredik

Különleges összművészeti produkció kerül színpadra április 8-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, melynek egyik legfontosabb közreműködője Guessous Mesi magyar–marokkói származású énekes-dalszerző lesz. Mesi egész munkássága és gondolatisága a kultúrák közti kapcsolódásról szól, Bartók Béla eszméje a népek testvérré válásáról őt is erősen vezérli. Saját zenei stílusát népzeneközeli világzeneként aposztrofálja. Társadalmi problémákra érzékeny, a zenéhez és az élethez finom emberséggel közelítő személyisége a magyar zenei élet egyik különleges jelensége. Marokkói édesapja is odavolt a zenéért, tőle kapta izgalmas középső nevét, a Majdát, ami több neves arab énekesnő neve is. Mesi első törökországi útján (zeneakadémiai tanára javasolta, hogy képviselje Magyarországot egy összművészeti eseményen) érezte meg, hogy „a másik fele talajra talált”.

Guessous Mesi, Fotó: Raffay Zsófia

„Óriási élmény volt az ott töltött idő, mélyen megfogott a török világ, a zene, a tánc, az illatok, az egész kultúra, az emberek, a gondolkodásmód, a mentalitás. Azt éreztem, hogy otthon vagyok, hogy a másik felem talajra talált, hogy teljesebbé váltam” – mondja a Kortárs Online-nak adott interjújában. Innen egyenes volt az út az isztambuli művészeti egyetemre, ahol a török népzenével ismerkedett.    Hitvallása szerint a különböző kultúrák kiegészítik, gazdagítják egymást. Ebből és Mesi mesékből, a török mellett marokkói hatásokból szívvel szőtt zeneiségéből is táplálkozik majd a Tiszta forrás című est. Mesi tíznél is több nyelven énekel, többek közt arabul, így igazán autentikus tolmácsolója lesz Bartók észak-afrikai arab népzenei gyűjtésének, amelyre a Győri Balett, a Magyar Állami Népi Együttes, a Kodály Filharmonikusok, Fekete-Kovács Kornél és Kollár Imre közreműködésével készülő hiánypótló produkció is épül. Az előadáson Mesi fő hangszere, a különleges saz, a törökök legnépszerűbb pengetős népi hangszere is szerepet kap. Magával ragadó élményre készülhetünk!