Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

Uri Caine nem felfrissíteni akarja a klasszikus zene óriásainak munkáját, hanem a rá gyakorolt hatást fejezi ki merész átirataival. A világhírű amerikai zongorista és zeneszerző a Bartók Tavasz alkalmával mutatja be Bartók Project című műsorát válogatott amerikai és magyar zenésztársakkal, ennek kapcsán pedig többek közt arról is mesélt, hogy mit szeret legjobban Bartókban, hogyan lehet és érdemes hozzányúlni az érinthetetlennek tűnő klasszikusokhoz, és mire számít a budapesti koncerten…

Uri Caine, Fotó: Uri Caine official

Mi, magyarok Bartókot úgy tartjuk számon, mint aki nagyon erősen kötődik hozzánk, a mi kultúránkhoz. Mindebből mi látszik a tengerentúlon, Amerikában, ahol Bartók Béla életének utolsó éveit töltötte? Mit jelent ott, az ön számára ez a zene?

Gyerekkorom óta kötődöm a zenéjéhez, mivel a Mikrokosmos darabjain tanultam meg zongorázni. Philadelphiában felnövő zsidóként ugyanakkor természetesen nehéz lenne közvetlenül kapcsolódnom Bartók magyar gyökereihez. Ami nekem vele kapcsolatban különösen fontos, hogy nem csupán zenész volt, de zenetudós is, aki rengeteg népzenét gyűjtött és jegyzett le. Köztük persze nemcsak magyar, de román dallamokat is, ami jól mutatja a nyitottságát. Olyan emberek között járt, akik nem olvastak kottát és nem énekeltek hibátlanul, jól kottázható módon. Ez pedig újabb kihívást jelentett: hogyan lehet így a ritmust, a harmóniát leírni? Ez a hozzáállás engem mélyen megérint. Nekem jazz-zenészként különösen izgalmas az, ahogyan Bartók a zenéit strukturálja. Rendkívül tudatos építkezést látok, azt, hogy a formák, az arányok erősen foglalkoztatták. Ezt persze sokan megírták már róla, de zenészként számomra ezek a legfontosabb sarokpontok. A zongoraművész Bartókról is beszélnünk kell persze. Olyanfajta zongorista volt, aki nem akart „megtanítani” senkit zongorázni. Inkább odaült, játszott, és azt mondta: ez a feladatod, csináld meg, ennyi az egész. Ez nekem nagyon szimpatikus hozzáállás!

 Bartók a zongoránál, Forrás: OSZK

A Bartók Project esetében újragondolta a komponista zenéjét, ahogy sok más zeneszerzővel tette és teszi a pályája során. Beszéljünk a munka kezdetéről: amikor nekiáll komponálni egy-egy szerző alkotói termése alapján, hiányol valamit a zenéből, vagy zenehallgatás közben egyszerűen újabb lehetőségek, elágazások jutnak eszébe?

Ez minden alkalommal más és más. Bartók esetében elsősorban hangszerelőként határozom meg magamat, és aztán a zenekaron múlik majd minden. Budapesten én ülök a zongora mögött, Chris Speed szaxofonozik, Jim Black a doboknál lesz, meg persze ott vannak a remek magyar zenészek: Lukács Miklós cimbalmon – külön öröm, hogy ismét egy színpadon állhatok vele –, Várallyay Petra hegedűn, Szandai Mátyás nagybőgőn működik közre. Budapesten találkozunk majd személyesen, és összeállítjuk, amit előzetesen, nagy vonalakban elterveztem. A 6. vonósnégyes, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, meg sok-sok zongoradarab a Mikrokosmos ciklusból biztosan műsoron lesz, de válogatok majd a 14 bagatellből is.

 Chris Speed, Forrás: chrisspeed.com

Tehát Bartókot fogunk hallani, de közben mégsem.

Igen, ilyen formában képzeltem el. Vegyük például a bagatelleket: Bartók zongorára írta őket. Engem az foglalkoztat, hogy mi történik, ha három zenész elkezd ezekkel a darabokkal vagy bizonyos alkotórészeikkel improvizálni. Ezekben a rövid kompozíciókban Bartók rendkívül tisztán és világosan építkezik, ami az improvizáló zenésznek tökéletes ugródeszkát jelent. Fontosnak tartom leszögezni: semmiféle „tiszteletlenséget” nem fogunk elkövetni Bartókkal szemben, de kiindulópontnak tekintjük, egy teljesen új koncertműsor alapjának. Felhasználjuk az ütemjelzéseit, az általa felállított zenei struktúrát, vagy éppen azt vizsgáljuk, milyen folyamatok zajlanak zenéje mélyén, és eközben mindannyian hozzátesszük azt, amit mi magunk gondolunk és tudunk a zenéről. Ennél több konkrét dolgot egyelőre nem szeretnék, de nem is tudok elárulni: azt játsszuk majd a színpadon, amiben otthonosan érezzük magunkat. Most, amikor beszélgetünk, abban a munkafázisban vagyok, amikor az eredeti Bartók-kottákból átiratokat készítek, és ez gyökeresen más munka, mint pusztán kottát olvasni vagy meghallgatni egy feldolgozást. Most azt térképezem és fedezem fel, milyen a bartóki zene valójában. Eszembe jut, amikor Gustav Mahlerrel tettem ugyanezt: az albumon kiadott változatokon túl három „új” Mahler-szimfóniát is megírtam annak alapján, amit a partitúrákból kiolvastam. De azért ez itt most más helyzet: nem fogok több ezer ütemet elküldeni a zenésztársaknak előre. Mindannyian tudni fogjuk, mi az, ami jól hangzik a színpadon. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de a dolgok már csak így működnek.

Ha lehet ilyet kérdezni, milyen fogadtatásra számít a Bartók Tavasz közönsége részéről?

Őszinte leszek: egyáltalán nem tudom. Lehet, hogy a „keményvonalas” Bartók-rajongók jönnek majd el, akiknek talán nem fog tetszeni mindaz, amit csinálunk. Vagy esetleg azok lesznek ott, akik élőben akarják hallani Jim Black dobost? Ilyen tekintetben igazán vegyesek az élményeim: Mahler-albumunkat a zeneszerző műveit bemutató komolyzenei programsorozatban és jazzfesztiválon is játszottuk. Volt, aki elutasította a zenei megközelítésünket, míg mások nagyon hálásak voltak a koncertet követően. Egyszóval: kiszámíthatatlan a reakció. És éppen ezért – elhiszi vagy sem – soha nem is gondolok arra, milyen típusú elvárással ül majd a közönség a nézőtéren. Persze minden művész imádja, ha szeretik, amit létrehoz, de engem jobban érdekel, hogy mi, zenészek azt vigyük véghez a színpadon – mégpedig a lehető legmagasabb színvonalon –, amire szövetkeztünk. Hozzáteszem, egyáltalán nincsenek ismereteim arról, hogy Bartók zenéje mennyire ismert ma Magyarországon.

A koncertnek otthont adó Fesztivál Színház szomszédságában található a Müpában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Biztos lehet benne, hogy akik elmennek majd meghallgatni a Bartók Projectet, tisztában vannak vele, ki Bartók Béla.

Te jó ég, erről eddig nem is tudtam… Mindenesetre a mi szempontunkból az a jó közönség, amelyik kellő nyitottsággal ül be a koncertre és jól szeretné magát érezni. Emlékszem, amikor 2006-ban a Trafóban a Hungarian Projecttel felléptünk, voltak, akik kikérték maguknak, amit csinálunk… De nincs ezzel semmi baj. Sokan gondolják, hogy a komolyzene szent és érinthetetlen. De az, hogy Beethoven csodálatos szimfóniákat írt, nem feltétlenül elegendő: ha ma élő emberek játsszák, akkor muszáj, hogy változzon, hogy hozzájuk idomuljon. Én egyébként sosem tartottam magamat komolyzenésznek, a jazz improvizatív lényege érdekel. De természetszerű, hogy ehhez tanulmányozom a komolyzenét.

Némelyik kritikusa szerint felfrissíti a klasszikusokat. A komolyzene és a jazz közötti híd megépítése valódi missziónak tűnik.

A komolyzene nem szorul felfrissítésre. Ez a zene az, ami: nagyszerű úgy, ahogy van. Itt inkább az én és a zenésztársaim önzéséről van szó: gyerünk, álljunk össze, játsszuk el, és nézzük meg, mihez tudunk vele kezdeni. De nincsenek ebben komoly előzetes megfontolások. Jimmel és Chrisszel már régóta és nagy örömmel játszunk együtt, mégsem fogalmaztuk meg szavakban – vagy csak alig –, hogy mindez mit jelent. Az a legizgalmasabb talán, hogy soha nem tudjuk előre, mi fog történni. Ez ugyanis nem a határtalan improvizáció terepe, meghatározott paraméterek alapján kell zenélnünk. Az ehhez való alkalmazkodás és a szabadság egyensúlya határozza meg a munkánkat.