Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

García Lorca izzó szenvedéllyel írt a flamencotáncosról, akinek színpadi működését a bikával szembeszálló toreróéhoz tartotta hasonlónak: „A táncos dobogó szívének hibátlan összhangba kell hoznia mindent, a cipője hegyétől a szempillái rebbenéséig, a ruhája zizegésétől az ujjak szüntelen játékáig...” Ének, tánc, gitár – a flamenco jól ismert alapkellékei. De hogyan lesz mindez világmagyarázat és gondolkodásmód?

Sara Baras előadásaiban minden megtalálható, amitől vérpezsdítő lesz a flamenco
Fotó: Sophie Wittert

Bár a gyökerekről és a forrásvidékről több teória is rendelkezésünkre áll, a mesés délspanyol vidékről világhódító útra indult táncműfaj fejlődésének legelső lépéseivel kapcsolatban mégis sok a bizonytalanság. A legelterjedtebb elmélet szerint a 18. század végén született zsáner létrejöttéhez Andalúzia sajátos etnikai berendezkedése nagyban hozzájárult. A helyiek mellett muszlimok, cigányok, kasztíliaiak, bevándorlók, zsidók is nagy számban éltek, de a Fekete-Afrikából Európa felé igyekvők vagy éppen a karibi régióból a spanyol területekre tartók is megtelepedtek itt.

A különböző népcsoportok, kultúrák, életstílusok kölcsönösen rácsodálkoztak egymásra, hogy együtt, egymásból hozzanak létre valamit, ami korábban sosem létezett: multikulturalizmus magas hőfokon. Ha odafigyelünk a zenére, a flamenco klasszikusai között könnyűszerrel fedezhetünk fel több-kevesebb elemet a gregorián muzsikából vagy a zsinagógákban előadott énekekből, de persze a műfajon erős nyomot hagyott az andalúz népzene is. A zene fejlődés közben sajátjává formálta az arab hangokat és az afrikai ritmusokat is, de a hatalmas iszlám birodalom árnyképe is átdereng a kottafejeken. A tánc is igazi olvasztótégely: a tradicionális spanyol táncok mellett indiai hatást is azonosíthatunk, sőt, az afrikai táncok erotikus mozdulatai is felismerhetők.

Ha a megfelelő hangsúllyal mondjuk ki a szót, flamenco, szinte máris magunk előtt látjuk a keményen koppanó, mégis erősen érzéki táncmozdulatokat. A név eredetét is sokan próbálták azonosítani és elemezni. „Fellah min gueir ard”, vagyis „föld nélküli paraszt” – a legelterjedtebb elmélet szerint ebből az andalúz kifejezésből ered a műfaj elnevezése. Mások szerint az első flamencotáncosok merev, szigorú testtartása a nézőket a rózsaszín pihékkel borított madarakra, a flamingókra emlékeztette. Egy tanulmány arról ír, hogy a műfajhoz régóta szorosan kapcsolt cigányokat az 1700-as években „flamencos” gyűjtőnéven emlegették Andalúziában. Kevésbé valószínű az a magyarázat, amely a spanyolok uralta Flandria nevéből vezeti le a terminust.

Aki már látott valaha élőben flamenco-előadást, pontosan tudja, hogy a mély érzelmek intenzív színpadi megélése a produkció egyik, ha nem a legfontosabb kulcsa. A táncos mozdulataiban ott lüktet a fájdalom, a magány, a szorongás, a kétségbeesés, a szerelem és annak hiánya, meg persze a szenvedély és a korláttalan öröm is. És még mennyi minden: a jó flamenco egyszerre nemes, pikáns, elegáns, friss és temperamentumos. A zene, a tánc, az ének egyesülése pedig olyan energiákat szabadít fel, amelyek a színpadnak kijelölt területtől távol is hatnak: ha a nézőtéren ülve nem érezzük ugyanazt a sóvárgást és vágyat, amit a színpadi jelenet szereplői, akkor baj van. A flamenco ugyanis – mint minden zsigeri előadó-művészeti műfaj – a közönséggel való szoros kommunikáció nélkül nem működik.

A korai flamenco csak énekből és tapsból építkezett: a táncos a lábujjait és a sarkait csattogtatja, ujjaival csettint, illetve tapsol és kiált. A gitár valamivel később, valamikor az 1800-as években vált az előadás részévé. A műfaj hatása és közönsége is változott az elmúlt kétszázötven évben: az 1870-es évektől az első világháború előtti időszakig tartott a hőskor, amikor a flamenco Spanyolország-szerte elterjedt és népszerűvé vált. A kávézókban csak ezt követően, az 1920-as évektől terjedt el, immár borsosabb jegyárat is megkövetelve az ámuló nézőktől.

A flamencotáncosnők öltözékét a cigány kultúrából eredeztetik: a fodrokkal, valamikor köténnyel ellátott ruha az állattartók világából érkezett a színpadokra. Sokan gitárhoz hasonlítják a kosztüm alakját, ami a női test formáit képezi le. A gyilkos tánctudáson, a hibátlan ritmusérzéken túl persze fontosak a további kiegészítők is. A táncos magas sarkú cipője – erre még visszatérünk – tulajdonképpen ütőhangszer, amivel a művész a ritmust diktálja a zenésznek. A flamenco folyamatosan fejlődik: viszonylag későn került közel a műfajhoz a dühös pontossággal csattanó kasztanyetta vagy a pergő hangú cajón.

És aki még ezek után sem hiszi, hogy a flamenco maga a világ, gondolja csak végig, a régi bölcsek mit tartottak arról, hány elemből áll a minket körülvevő környezet. Bizony, a jó flamenco is négy alapelem találkozásakor születik meg: a cante, vagyis az ének, a baile, azaz a tánc, a toque, a gitár mellett ott van a csak nehezen lefordítható jaleo, ami mégis a produkció leglényege – a taps, a kiáltás, a láb kemény odacsapása a földhöz. A flamenco játékosan bújik ki a szigorú definíciók alól, hiszen ha e ponton valaki hiányolná az ötödik elemet, a duendét, tökéletesen igaza volna. Újra Lorcát idézzük: a duende „titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni: végső soron a föld szelleme”.

Zárásképp álljon itt egy, a kiválasztott kevesek által ismert, de a Müpához kötődő történet. Aki jelen lehetett, sosem felejti Paco de Lucía 2010-es budapesti koncertjét, amelynek kiemelkedő epizódja volt Antonio "El Farru" elképesztő szólótánca. Ami kevés híján nem valósult meg – ezt már Lippai Andrea, a hazai flamenco első számú képviselője és művelője árulja el –, ugyanis El Farru bőröndje, benne a speciális fellépőcipővel, elkeveredett a reptéren. A szervezők az első pánik után Lippai Andreát hívták fel, hogy nincs-e esetleg 41-es méretű férfi flamencocipője. Egyik véletlent a másik követte, a többi pedig már történelem: Paco de Lucía a koncert után személyesen köszönte meg a gyorssegélyt a magyar táncművésznek. Mert a flamenco több mint tánc: univerzális nyelv.