Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek

Vannak kivételes formátumú pedagógusok: a szűk szakmán belül mindenki ismeri a nevüket; azok, akiket tanítottak, rajongással beszélnek róluk, de a széles közönség nem is tudja, mennyit köszönhet a szerény háttérembereknek. A száz éve született táncos, koreográfus, balettmester, Jeszenszky Endre jellemzően ilyen tanár volt. Jászay Tamás írása.

Somogyvár, Budapest, Szeged – az eszmélkedés évei, a balett és az opera világára való rácsodálkozás helyszínévé a főváros és a dél-alföldi nagyváros vált a gyógyszerész szülők gyermeke számára. Bár Szegeden csak ifjúsági matiné-előadásokat, esetleg az Operaházból ott vendégeskedő balettprodukciókat látott, a tánc iránti mély vonzalom mégis itt született: „Jobban a tánctanítás, táncalkotás, kevésbé a színpadra kerülés vágya. Nem voltam exhibicionista, mondhatnám maflán szégyenlős voltam.” A budapesti egyetemre kerülő fiú persze hogy eljárt balettiskolába is – míg atyja vissza nem parancsolta Szegedre.

Lehet, hogy ehelyett hallgatnia kellett volna az egyre sűrűsödő jelekre? A világháború idején szegedi lakásukba egy ukrán tisztet, a kijevi operaház egykori balett-táncosát szállásolták el. A háborút követően alig pár hónap balett-tanulás után Jeszenszky Endre az akkor alakuló Szegedi Nemzeti Színház táncosa, egyben a család egyetlen pénzkeresője lett: „Te is rájössz, hogy komolytalan tingli-tanglival töltötted idődet, még akkor is, ha pillanatnyilag ebből élünk – jósolta szegény apám, de nem bizonyult tévedhetetlen jósnak.” Harangozó Gyula felfigyelt a gyorsan tanuló táncosra, és biztatta, hogy jelentkezzen az Operaház együttesébe.

Az Andrássy úti palota nézőtere után tehát annak színpada következett, fontos szerepekkel és folyamatos tanulással. Táncolt és koreografált a Vígszínházban is, az induló Állami Balettintézetben az első évfolyam mellett asszisztált. A sikerek ellenére azonban érezte, hogy egyik sem az ő útja. 1955-ben végre saját balettiskolát nyitott, ami nemcsak saját életére, de az egész magyarországi táncvilágra nézve is meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Az ugyanis, hogy Jeszenszky Endre a klasszikus balett mellett jazztáncot is tanított, később jégtáncosok és tornászok edzője lett, forradalmi tett volt a korban, amikor a hatalom a baletten és a néptáncon kívül nem támogatott semmilyen, szerinte a Nyugatot majmoló irányzatot. A tiltások és korlátozások idején szélesre tárta iskolája kapuját, és azokat is fogadta, akik a balettintézetbe nem tudtak vagy nem akartak bekerülni. Ma is követendő minta humánus pedagógiai attitűdje, amely több mint hat évtizedes tanári pályája során mindvégig jellemezte.

Saját példájából tudta, hogy kellő elszántsággal szinte bármit el lehet érni. Pedagógusként az egyéni adottságok figyelembevételét mindig lényegesebbnek tartotta a diplomák számánál. Eközben pedig kíváncsisága az új, a korszerű iránt sosem lankadt. Ma már hihetetlen, hogy az országba nagy nehezen eljutó nyugati szaklapok fotói segítségével kezdett kísérletezni a modern tánctechnikák alapjainak elsajátításával. Egy angol lapban megjelent képsorozat láttán szembesült először a paralel technikával: „A cikket ugyan nem értettem, de megsejtettem valamit belőle! Ez alapján alkottam meg egy komplett jazztechnikát.”

Jeszenszky Endre kivételes ösztönnel tudta, milyen lépések viszik előre választott útján. És bár a hivatalos politika akadályozta vagy szó nélkül hagyta tevékenységét, utólag egyértelmű, hogy ő volt a háború után újjászülető modern táncélet első számú ösztönzője. A hatvanas években a Magyar Jégrevü művészeti vezetője, a Moulin Rouge koreográfusa, 1974-től az Állami Artistaképző Intézet tanára, a rendszerváltás hajnalán pedig a modern táncpedagógus-képző tanfolyamok vezető tanára lett. Számos elkötelezettsége mellett balettiskolája mindvégig működött: 1997-ben, negyvenkét évvel alapítása után helyezte át a képzést Vácra. 2008-as haláláig a ma is működő Váci Jeszenszky® Balett művészeti vezetője volt.

Jelen írás címe szó szerint értendő: a hazai táncélet jeles tagjai szinte kivétel nélkül részesültek a Jeszenszky Endre által felépített biztonságos, az egyéni különbségeket tiszteletben tartó atmoszféra áldásos hatásaiból. Zavarba ejtően hosszú a tanítványok listája: sokak mellett Frenák Pál és Berger Gyula, Szabó Réka és Földi Béla, Bakó Gábor és Vági Bence is rengeteget köszönhet a „Mestinek”, aki nyolcvanadik születésnapján így összegezte pedagógusi krédóját: „Én nem vagyok zseniális, mint például Béjart, hogy »rájuk üljek«, ezért hagyok mindenkit úgy, abban a mozgásformában érvényesülni, amelyikben a legjobbnak bizonyul. Tanítványaim, hét-nyolcszáz ember, már mindenhová eljutottak, nyertek díjakat, alapítottak iskolákat.” Kívánhat-e ennél többet bármelyik pedagógus?